|
2015-03-02 13:51:12, hétfő
|
| |
| |
|
|
| |
X/A
Ragyogó szemekkel nézték egymást. Egy időre megint nyugvópontra jutott elfogadhatatlan, megoldatlan helyzetük. Mintha összebeszéltek volna, mindketten igyekvőn kerülni kezdték a szomorúságot okozó témát.
Zsuzsi hangjában öröm bujkált.
- Most már mesélsz magadról? Ne félj, beérem azzal, amit jónak látsz. Ha nem akarod, ne mondd a neved. Egyszer úgyis megmondod!
Péter bánatos mosollyal felelt.
- Elmondok mindent, amit lehet. Édesanyámmal élek kettesben... - kezdte mondandóját, s beszélt az egyszerű otthonáról, ahol a tisztesség örökös lakó, éppen úgy, mint az egymás iránt tanúsított szeretet. Mondta, hogy maga is szeret olvasni. Szívesen motorozgat. Említette esti sétáit a vasúti parkban, jó levegővel, csenddel, s nyugalommal indokolta. Nevével együtt elhallgatta hivatását is. Csak annyit mondott, egészségügyi intézményben dolgozik.
Mikor befejezte, Zsuzsi sóvárgón mondta, hogy jó sorsa van, mert édesanyjával élhet. Péter megérezte szavai mögött rejlő bánatot, s csókolta a kezében tartott kezét újra. Már úgy fogta, mint aki el sem akarja engedni többé.
Így beszélgettek egy ideig. Csak egy-egy mondattal, csapongón. Zsuzsi megkérdezte, hogy édesanyja mivel foglalkozik, Péter azt felelte, otthon van, a ház körül tesz-vesz, hizlal egy malacot, kevés lábasjószágot, kijár a kis szőlőjébe, s aggódik érte, ha késve ér haza. Zsuzsi szeme rebbent, hiszen éjfél is elmúlt már. Péter azonnal mondta, mint aki gondolatolvasó, hogy semmi baj, most tudja, hogy sokáig elmarad. Folytatták aztán a magyar nótával. Zsuzsi kacagva kérdezte:
- Nem lepett meg, hogy nótáztam?
- Kellemesen érintett. Néhány évvel előbb még én is szívesen dúdolgattam. Apám nótás kedvű ember volt, mellette tanultuk.
Zsuzsi elmondta, hogy Imrétől tanulta, ezzel vigasztalta, de ezúttal sem hozta fel a villát, az ottani körülményeket. Ebben már tudatos tapintat volt. Sóvárgón tisztelte az egyszerű otthont, ahonnan Péter jött. Elhatározta, hogy hallgat a budai körülményekről, míg lehet.
Aztán Annus felett töprengett hangosan. Elképzelni sem tudta, hol maradhat ilyen sokáig, noha csak messzi fogalma volt a horolásról. Azt azért sejtette, hogy a földeken éjszaka nem dolgoznak.
Péter hangja mosolygott, míg elmagyarázta, hogy a horolás hasonlít a kapáláshoz, és valóban csak nappal művelik. Takácsné egyébként ott van az utcájukban, lakodalomra készülő háznál. Ott áll az autó a ház előtt. Sütnek, baromfit tisztítanak, levesbetétet gyúrnak.
Zsuzsi sietve mondta, mint aki mutatni akarja, hogy nem annyira tájékozatlan, hogy a baromfit már megtisztították sánta Marinál. Péter élvezettel nevetett, s azt felelte, hogy az a fiús ház volt. Annus most a lányos háznál segít, mert kétfelé lesz a lakodalom, és mindkét helyre rokon.
Zsuzsi szeme kikerekedett.
- Te mindenkit ismersz Révházán?- kérdezte csodálkozón.
- Majdnem. Egyébként, most közeli szomszédokról van szó. Ilyen kis helyen az ember ismeri a szomszédai rokonságát is. Az utcánkban mindenki összejár mindenkivel. Ha lakodalom van valahol, majdnem hivatalos az egész utca. Ide is kaptunk meghívást szombatra.
- Ott leszel? - kérdezte Zsuzsi úgy, mint aki nem örülne neki. Péter megsejtette gondolatait, hangja mosolygott.
- Nincs az a pénz ! - mondta röviden, s annál hosszabban dajkálta Zsuzsi kezét. Nem csak fogta, csókolta is. Ezek a csókok már merészek voltak. Mindegyik ujját külön-külön megcsókolta, s amint befejezte, kezdte előröl.
- Drága vagy ! - felelte Zsuzsi a felvilágosításra gondolva, s közben úgy döntött, visszaveszi a kezét, mert bármilyen kedves is ez a merészség, mégiscsak illetlen, de legfőképpen nyugtalanító, kiugrik a szíve a helyéről. Játékos mozdulattal elvonta kezét, s háta mögé dugta mindkettőt.
Péter nem hagyta annyiban.
- Kérem vissza! - mondta elkomolyodva, s nyújtotta a kezeit.
Zsuzsi néhány pillanatig töprengett. Nem tudta eldönteni, visszaadja, vagy sem, de megoldódott a gondja. Feltűnt az utca elején egy autó reflektorfénye. Péter bosszúsan mondta, ha az ördögöt falra festik, megjelenik, s ugrott az ablak előtt álló terebélyes fához. Eltűnt mögötte egy pillanat alatt.
Zsuzsi is bebújt a függöny mögé. Ott kuncogott, míg Annus bezárta a kaput, s beállt a garázsba. Aztán kibújt a függöny mögül, s jókedvűen szólította Pétert, de nem jelentkezett. Elszállt a jókedve. Boldogtalanul nézte a fát, s azt gondolta, hogy Péter elment Annus miatt. Nem beszéltek róla, de feltételezhette, hogy nem maradhat, ha megjön. Csalódott volt, s lemondón kérdezte :
- Elmentél, kedves?!
Halk füttyszó volt rá a válasz. Újra szerenádot kapott. Péter megint fütyült, s szólt a csendes utcán “Csak egy kislány van a világon..." Zsuzsi szomorúsága hamar eltűnt, s már repesett újra. Mikor elhaltak az utolsó akkordok, kacagva mondta:
- Gyere elő, te sárgarigó!
Péter ugrott. Egyenesen fel az ablakpárkányra. Felült, de a lendülettől majdnem beesett háttal a nyitott ablakon. Ledöntötte volna Annus szép filodendronját, az ablak közelében álló asztalkáról. Zsuzsi egyszerre kapott a virághoz, s Péterhez, aztán összeborulva nevettek, halkan, boldogan.
Zsuzsi is megbátorodott, felkuporodott Péter mellé az ablakba, de lábait a szobában hagyta, csak derékban fordultak egymás felé. Így is közel kerültek, közelebb, mint eddig. Péter forró lehelete Zsuzsi arcáig ért. Nézte Zsuzsi szemét elvarázsolva.
- Gyönyörűen ragyog a szemed. Messziről már láttam. Istenem, de szeretném látni nappali világosság mellett közelről is...- mondta, s a hangjában már ott volt újra a bánat.
Zsuzsi nem vette észre az elszólását. Nem faggatta, hol látta, s mikor, hanem csak a bánata foglalkoztatta. Keze elindult Péter arca felé. Gyengéden megsimította a bukóból kilátszó arcát, s hangjában valamiféle ünnepélyes ígéret csendült, ami egyszerre simogatta, s gyötörte Pétert.
- Látni fogod, megígérem neked!
Péter feljajdult, s két tenyerébe temette arcát. Újra ott volt az akadály. Zsuzsi nem engedte keseregni. Kedves erőszakosan lefejtette Péter kezét az arcáról, pici csókot lehelt a szájára, s közben azt mondta, hogy mosolyogjon szépen, mert biztos abban, hogy semmi oka a kesergésre. Még akkor sincs, ha maga meg van győződve róla.
Úgy mondta, olyan édes vigasztalón, annyi hittel, és biztos akarattal, hogy Pétert megvigasztalta vele. Legszívesebben a karjaiba kapta volna, és megcsókolja, de aki árnyéknak nevezte önmagát, nem teheti meg, ha van benne egy szikrája a becsületnek.
Így csak emelkedő mellel mondta:
- Olyan csoda vagy, hogy csak álmodhatlak!
Zsuzsi örömmel hallgatta a szavait. Eszébe sem jutott elemezgetni, vagy kételkedni őszinteségében, mint Füredi Laci esetében. Most is. Örömre, örömmel felelt.
- Én valóban megálmodtalak! - mondta leplezetlen jókedvvel, s azon nyomban elmesélte azt a kedves álmát, amit a gazdaházzal kapcsolatosan álmodott egy-két évvel előbb. Azzal fejezte be - Egymást átkarolva sétáltunk aztán a folyosón, és benéztünk az ablakokon. A szobákban játszottak a gyerekeink. Voltak kisebbek is, nagyobbak is. Összeborultunk elégedetten, éppen olyan örömmel, amit ébren csak a te jelenlétedben éreztem eddig. Innen tudom, egészen biztosan tudom, csak te lehettél velem, senki más!
Péter gondolatban a lábai elé omlott. Mese volt ez, tündérálom, olyan boldogság, amit remélni sem mert már az élettől. Nem feledkezett meg közben a lelkében fészkelő reménytelenségről sem, mégis öröm volt, mégis csoda volt.
- Zsuzsikám, édes, kicsi virágom... - motyogta elveszetten, s szédült a feje.
Zsuzsi megint megsimította bukóból kilátszó arcát, játékosan körülírta ujjával a száját. Szinte biztatta, várta, kérte a csókot. Pétertől csak egy jajdulásra tellett, s arra, hogy kezét csókolja elveszett lélekkel. Beszédes, boldog-boldogtalan percek voltak.
X/B
Mikor kicsit kijózanodtak, beszélgettek újra. Zsuzsi visszatért a gazdaházbeli álmához.
- Talán, valóban a jövőt mutatta az álmom, és egyszer az a fehér oszlopos ház az otthonunk lesz.
A férfiak ritkán sírnak. Péter az idejét sem tudta, mikor sírt legutóbb, ezen az estén negyedszer küzdött a könnyeivel. Valami kapaszkodót keresett, amivel átvészelheti a nehéz pillanatokat, s kapva kapott a gazdaház emlegetésén.
- Honnan tudod, hogy ilyen ? Nem azt mondtad, hogy először jársz Révházán ?
- De igen, kedves ! Miért ?
- Kicsit különös. Zárt épület. Nem lehet belátni az udvarára. Honnan tudod akkor, hogy fehér oszlopok vannak ? Félre ne érts! Nem kételkedem a szavaidban, nem erről van szó, csak meglepett.
Zsuzsi kacagott.
- Jaj, csacskám, nem azt mondtam, hogy ilyen a valóságban! Hanem azt, hogy ilyennek álmodtam. Tisztán megmaradt bennem. Mindkét épület befele folytatódott. Széles, nyitott folyosó futott körbe a két szárny előtt, közrefogtak egy kis udvart. A folyosóra nyíltak az ajtók, az ablakok. A folyosó szélén pedig magas, fehér oszlopok álltak. Szeretem a régi házakat, hangulatuk van. Ez a ház kicsit olyan volt, mint egy kolostor, vagy öreg kollégium.
Péter kis nevetéssel felelt.
- Stimmel ! Leírtad a gazdaházat belűről.
Zsuzsi arca riadt lett. Azt hitte, Péter tréfál vele, s most nem érezte helyénvalónak. Szelíd nehezteléssel mondta :
- Ne tréfálj, kedves, mert én komolyan hiszek az álmokban. Valahogy úgy gondolom, a lélek látja a jövőnket, és álmainkon keresztül üzen. Megpróbálja tudtunkra adni azt, amit ébren nem látunk, nem tudunk, vagy szeretnénk, de nem jut el a tudatunkig. Én komoly dolognak tartom. Nem örülnék, ha te viccnek vennéd, vagy kinevetnél miatta.
Péter megérezte hangjában a neheztelést, s tiltakozott.
-Sohasem tennék veled ilyet! Bárhogy is alakul kettőnk kapcsolata, abban mindvégig biztos lehetsz, hogy soha, semmiért sem foglak kinevetni. Szavaidat is komolyan veszem. Ezt még inkább, mert igen különös. Nem is tudom mire vélni a dolgot. Valóban ilyen a ház belűről, legkomolyabban!
Zsuzsi teljesen elképedt.
- Mégis igaz volna ?! Nem lehet, képtelenség. Az álom nem így működik. Inkább csak utal a dolgokra. Azért nehéz megfejteni. Olyan nincs, hogy egy az egyben eléd hozza a sohasem látott képet. Az már a misztikum körébe tartozna. Legfeljebb csak hasonlóság lehet a két dolog között.
- Nem. Több annál. Jól ismerem a házat. Mikor bölcsőde volt benne, gyakran megfordultam ott. Helyettesítettem a körzeti kollégát.
Péter megint elszólta magát, de Zsuzsi most sem vette észre, annyira meglepett volt. Aztán felnevetett hirtelen.
- Megáll az eszem, de komolyan !...Még ilyet ! Annyira elképesztő, hogy magam is alig hiszem el. Nem lepne meg, ha kételkednél a szavaimban. Mondjuk, eszedbe jutna, hogy benéztem a kapuján, mikor a vasutas bácsival eljöttünk a ház előtt.
- Na, ez a másik meglepő a dologban. Biztosan tudom, hogy nem nézhettél be, mert a kapu zárva volt. A vonat érkezése előtt személyesen győződtem meg róla. Különös véletlenek vannak. Elsétáltam odáig. Lenyomtam a kilincset, aztán kinevettem magam. Mi a csudának néztem meg, mikor jól tudtam, hogy üres a ház, a kapunak zárva kell lenni.
Zsuzsi arca átszellemült lett. Hallgatott kis ideig, aztán igen határozottan mondta:
- Nincsenek véletlenek, kedves! Megnézted, hogy majd tudd, nem nézhettem be. Ez a természetfeletti dolgok közé tartozik. Most már biztos vagyok benne. Te hiszel a természetfeletti dolgokban ?
Péter halványan elmosolyodott.
- Őszintén megmondom, nem tartozom a hívők közé. Bár, most akár azzá is válhatnék. Történt velem más dolog is. Például, megérkezésed estéjén már akkor beleszóltál az életembe, mikor még be sem jött a vonatod....- mondta, s elmesélte a maga meglátásait arról az estéről.
Még Péter beszélt, Zsuzsi nagyon csendes volt, aztán megilletődött lett.
-Felejtsd el azt a szomorú okot, kedves, mert mindez azt bizonyítja, hogy nekünk találkoznunk kellett. A sors akarata volt. Ahogy az is biztos, hogy nem azért kellett találkoznunk, hogy te kedvesen megvédj néhány dologtól, vagy esténként beszélgessünk kicsit. A sors csak nagy dolgokban határoz.
Péter átkarolta, de csak a haját csókolta meg, s fojtott hangon mondta :
- Az biztos, hogy fontosabb lettél az életemnél is !
- Köszönöm!
- Én köszönöm, hogy a világon vagy! - felelte Péter szép megrendüléssel, s remegett az ölelő keze. Most pokolra ment volna egy igazi csókért. Belső zokogással gondolt arra, hogy sohasem csókolhatja meg. Soha.
Zsuzsi megérezte a vágyakozását, keserűségét, egy hullámhosszon volt már a lelkük. Elhatározta, hogy amilyen hamar csak lehet, megtudja Péter titkát, s meggyógyítja a lelkét, mert így elmegy mellettük a boldogság.
Amor omnia vincit! - mondja a latin. "A szerelem mindent legyőz!" Másban nem is bízhattak.
X/C
Zsuzsi másnap reggel amint felébredt, mindjárt Péterre gondolt, s egyszerre volt boldog és bánatos. Az elmúlt éjszakán lélekben olyan közel kerültek egymáshoz, hogy hittel remélhette, eljött végre az a szerelem, melyről álmodozott. Csak ne árnyékolná be az a bizonyos titok, ami Pétert meggátolja abban, hogy szíve szerint cselekedjen.
Hajnalban, mikor elbúcsúztak, Péter sokáig fogta a kezét. Végül már csak az ujjaik kapaszkodtak össze, s képtelen volt elindulni a motorja felé. Azt mondta keserűn : fél, rettenetesen fél, mert úgy érzi, ha elmegy, véget ér ez a gyönyörű álom.
Cselekednie kell. Valahogy eléri, hogy Imrével kettesben maradhasson. Imre biztosan ismeri Pétert. Ha sikerül megtudnia titkát, orvosolni tudja a bajt, mert biztos benne, hogy Péter valamit rosszul értelmez. Talán Füredi Lacihoz hasonlóan maga is azt hiszi, hogy a fővárosi lányhoz nem illik az egyszerű, vidéki fiú. Nem mondta meg a foglalkozását sem. Valami intézményben dolgozhat. Talán alacsony beosztásban, s ezt restelli ennyire. Nem, ez nem lehet félelme oka. Pétert okosabbnak véli, mert abban biztos volt, hogy okos, művelt, bármi is a foglalkozása.
Sok minden megfordult még a fejében, de mindet elvetette. Végül olyan tanácstalan maradt, mint volt. Felkelt az ágyból, s kiment. Az előszobában összetalálkozott Annussal. Köszönt kedvesen, noha sejtette, hogy ezúttal sem fogja elfogadni, de nem volt természete a neheztelés. Nem csak mondta, tudott megbocsátani szívből, szívesen.
Belépett a különálló kis illemhelyre, de még be sem tette maga után az ajtót, mikor Annus szitkozódva rárontott. Belekapott a hajába, kirángatta, s lökte, taszította a fürdőszoba felé artikulátlan hangon kiabálva, visítozva. A kádhoz érve kiabálta:
- A mocskoddal együtt hagyod itt a kádat?! A cseléded vagyok én?
Zsuzsi kétségbeesetten próbált szabadulni a kezei közül, miközben maga is kiabált, hogy nem ő volt. Annusnak beszélhetett. A hajánál fogva rángatta továbbra is, s elmondta közben minden alávalónak. Míg ott huzakodtak a kád előtt, megjelent Pali lepedőbe csavarva, s rákiáltott az anyjára.
Annus meglepetésében elengedte Zsuzsit, s sírva mutatott a kádra. Mondta újra, hogy cselédnek nézi a riherongy. Pali keserűen csóválta a fejét.
- Hogy mehettél neki, anya?! Én voltam. Hajnalban jöttem meg az éjszakai gyakorlatról, csúsztunk, másztunk, rohadt fáradt voltam kádat súrolni. Zsuzsiról akkor se jöhetett le ez a piszok, ha eddig sohasem mosdott volna... Miért nem gondolkoztál előbb, édesanyám?
Annus felsírt vergődőn.
- Már elvette a józan eszemet! Itt kerülgetem napok óta, eszembe juttatja az átélt szenvedéseket, nagyapádat, apádat, a tűz martalékává lett otthonunkat, nem bírom tovább, nem bírom !
- Akkor sem mehetsz neki az ártatlannak, anya... - mondta Pali csendesen.
- Ne védd! - sikoltott fel Annus hisztérikusan, s ijesztőn forogni kezdtek a szemei - Ne védd ezt a szemetet, ezt az utolsó riherongyot!
Zsuzsi nem gondolt arra, hogy részeggel és idegbeteggel nem tanácsos vitába szállni.
- Nem vagyok riherongy, Annus néni !- mondta könnyes tiltakozással.
Annus felkapta a kád széléről a nagy méretű súrolókefét. Zsuzsi ösztönösen emelte karját az arca elé, s a kefe olyat vágott a felemelt karjára, hogy azt hitte, eltört a karja. Annus nem érte be ennyivel. Már nem volt magánál. Lekapta a polcról a sósavas flakont. Pali ugrott, leesett róla a lepedő, meztelen testtel birkózott az anyjával, mert Annus végül már magára akarta önteni a maró folyadékot.
Zsuzsi kimenekült a fürdőszobából, se élő nem volt, se holt. Szobájában remegett aztán, mint a nyárfalevél. Pali sokáig küszködött az anyjával, míg megnyugtatta valamennyire. Később bement Zsuzsihoz rendes öltözetben, s igyekezett őt is megnyugtatni.
- Majd én beviszlek benneteket a kórházba. Nem tarthatok veletek, mert dolgom van, de visszafelé már jöhetsz nyugodtan anyámmal. Nagyjából túl van rajta. Majd Imrénél teljesen megnyugszik...- mondta.
Zsuzsi köszönte magában ezt a nyugalmat. Amúgy is nyomott volt a hangulata még, karja is sajgott, már látszott rajta az ütés nyoma. Imre nem láthatta meg a sérülést. Kénytelen volt hosszú ujjú ruhát keresni. Mivel meleg volt az idő, jobb híján a fekete muszlinruha mellett döntött, melyet Rózsi temetésén viselt. Vastagabb, hosszú ujjú öltözet szóba sem jöhetett. Így viszont úgy nézett ki, mint akinek csak később jutott eszébe, hogy mély gyásza van.
Pali bevitte őket a kórházig, aztán fogta a kerékpárját a csomagtartóból, s elment a dolgára. Kettesben indultak Imréhez. Annus még mindig rossz állapotban volt, az úton félhangosan sziszegte átkait. Nem ez volt a legkétségbeejtőbb: Imre rosszabbul volt. Gépek vették körül. Annus hisztérikus sírással rohant az ágyához. Zsuzsi az ajtófélfához dőlt sápadtan.
Imre sietett megnyugtatni őket.
-Semmi baj, csak elővigyázatosság. Az éjjel vacakolt kicsit a szívem, rosszul rajzolt a hordozható masina, most aztán dolgoztatják. Az infúzió meg amúgy is esedékes volt. Mondtam Kékesi főorvos úrnak, ebben a nagy melegben mindjárt szebben rajzolna a masinájuk, ha öntenének bele egy kis friss csapolású söröcskét... Nagyon bánt, hogy megijesztettelek benneteket.
Zsuzsi bepárásodott szemmel ment közelebb, s gondolta magában, hogy nincs több ilyen drága lélek. Nincs jól, mégis tréfálkozik, hogy vigasztalja őket. Gyengéden csókot lehelt Imre homlokára, közben Annus már megvigasztalódott, s mérgelődött újra.
- Söröcske, mi?! Még mit nem? Ahhoz volna eszed, ugye?! Itt a madártej, az való neked.
- Megint hoztál? Már kitollasodik tőle a hátam, édes lelkem!-tréfálkozott Imre tovább.
- Akkor is megeszed! - mondta Annus rögeszmésen. Leguggolt az éjjeliszekrény elé, s pakolgatni kezdett benne.
Imre szabad kezével megfogta titkon Zsuzsi kezét, s csak a szája mozgásával kérdezte, hogy mi a baj.
- Féltelek... - felelte Zsuzsi ugyanígy.
Imre mosolygott.
- Nincs semmi baj, kis madaram, csalánba nem üt a ménkű!
Zsuzsi jól ismerte, s látta a szemén, hogy nincs jókedve igazán. Annus rájuk mordult.
- Ne sugdolózzatok a hátam mögött! Inkább arra felelj, hogy került ide ez a megromlott krémes?!
Imre a fejéhez kapott.
- Hú, a mindenét! Elfelejtettem az este kiküldeni a hűtőbe, pedig rátok gondoltam vele. Kollégák voltak itt, ők hozták.
- Na, akkor az a te bajod, kaszinóztatok! - mérgelődött Annus.
- Ugyan, lelkem, csak kártyázgattunk egy kicsit! - csillapította Imre, s közben titkon elvette Zsuzsitól a becsomagolt kolbászt, s párnája alá rejtette. Annus akkor éppen a táskájával volt elfoglalva. Egy levelet vett ki, s rámordult Zsuzsira, hogy hagyja magukra őket.
Zsuzsi gondolta, hogy ilyen a szerencséje. Maga akart kettesben maradni Imrével, most mehet ki. A folyosón sétált aztán, s lázasan töprengett, hogy Annust miképpen tudná eltávolítani a szobából. Először arra gondolt, bekopogtat Kékesi főorvoshoz. Megkéri, hívassa ki, biztosan volna mondandója amúgy is Imre miatt. A főorvos ajtaja előtt elszállt a bátorsága.
Egyetlen reménye maradt, Füredi Laci segítsége. Lelkifurdalással gondolt arra, hogy éppen őt kérje meg, de nem volt más választása. Attól félt, a következő találkozásuk Péterrel szerencsétlen fordulatot vehet, ha nem cselekszik mielőbb. Megfogadta magában, ha Laci segít, örök barátságába fogadja.
Nem töprengett tovább, rohant a büfébe. Mivel nem volt ott, megnézte a sebészeten, de az osztályán sem volt. Valaki a parkba irányította. Azt mondta, látta lent a barátaival hármasban sétálni. Sokan voltak kint megint, s Zsuzsi elindult találomra.
X/D
Péterék a park másik felében voltak, már visszafelé sétáltak az úton. Füredi Laci magyarázott.
- Hinnetek kell nekem, ez nem a szokásos szédület. Több annál, ez valóban szerelem. Zsuzsit feleségül venném minden gondolkodás nélkül.
Kékesi főorvos bosszúsan nevetett.
- Ilyet is hallottunk már tőled, Lacikám! Juditról is ezt mondtad az elején.
- De közel sem gondolhattam ennyire komolyan. Judit jó barátnőnek, de feleségnek nemvaló. Nem tudna összetartani egy családot. Ha már egyszer megnősül az ember, akkor normális életet akar. Zsuzsiból csodálatos feleség lesz, majd meglátjátok!
- Úgy beszélsz, mintha már célba értél volna...- mondta Péter rekedten.
- Mondjuk úgy, legjobb úton vagyok hozzá.
Péter hátán folyt a víz.
- Kifejtenéd bővebben ?
Füredi Laci magabiztosan felelt.
- Értek a nőkhöz! Meglátom taktikázásuk mögött az igazi szándékot. Zsuzsitól nehéz volt kikönyörögni a találkozásokat, de aztán mégiscsak kijött Imre bácsitól a kérésemre, és keresésemre indult. Persze, igyekezett meggyőzni arról, hogy nem én voltam a célja, de ott volt!
Péter még mindig rekedt volt.
- Mi van, ha tényleg máshova igyekezett, veled csak véletlenül találkozott ?!
- Ugyan! Ez csak védekezés, menekülés nála. Imre bácsiék emlegethették előtte viselt dolgaimat, de már tudja, hogy az a múlt. Kicsit hisz is benne, mert olyan gyönyörűen mosolyog, hogy azt el sem tudom mondani.
Péter megkönnyebbülten nevetett.
- Csak ennyi ?! Barátom, László, ennyiből bajos messzemenő következtetéseket levonni, mert az a kislány csak gyönyörűen tud mosolyogni.
Míg beszélt, a főorvos elfordult kissé, s mosolygott a bajsza alatt. Gondolta közben, hogy előbb-utóbb színt vall a zsivány. Füredi Laci ideges lett, s ingerülten felelt.
- Ne oktass, komám, mert ebben nekem van nagyobb rutinom! De mondta is... Féltem attól, hogy kevesell majd. Édesen azt felelte, hogy csacsi gondolat, hiszen megfelelő egzisztenciám van, jóvágású fiú vagyok, bármelyik lány boldogan belém szerethetne. Átgondoltam. Igaza van! Elvégre nem vagyok akárki, ép kezem-lábam, lakásom van, mi kell még?! Lehet komoly reményem, igenis, hogy lehet! Most is fogok vele találkozni. Talán már ott vár a belgyógyászaton, vagy keresésemre indult.
Péter nem tudta tovább hallgatni. Örült, hogy egyik kis betege szülei megszólították a soros padnál. Barátai tovább sétáltak. Kékesi Feri pár lépés után ingerülten mondta :
- Laci, eszednél vagy ?! Péter előtt emlegeted, hogy ép kezem-lábam?! Milyen barát vagy? Nem látod, hogy maga is holt szerelmes a lányba?!
Füredi Laci megdöbbent.
- Nem mondod komolyan!
- Mert vicces kedvemben vagyok, ugye?! Előbb látta meg, mint te. Még az állomásnál találkoztak. Azonnal beleszeretett. Beszéltek is valamiképpen, de meggyőződése, hogy semmi reménye az arca miatt. Ezt éppen a barátja fogja elmélyíteni benne? Lacikám, érzéketlen vagy, ha továbbra is beszélsz előtte a lányról.
- Becsületszavamra, sejtésem sem volt róla. Azonnal bocsánatot kérek tőle.
A főorvos bosszúsan legyintett.
-Sokra megy vele! Inkább gondolkozz. Neked csak egy kaland. Érdemes miatta kockára tenni hármunk barátságát, mert én sem fogom neked megbocsátani, ha ezek után elcsavarod a kislány fejét, és faképnél hagyod, ahogy rendszerint szoktad, ugyebár?!
Füredi Laci hevesen tiltakozott.
- Hidd már el, hogy Zsuzsiba komolyan beleszerettem. Álljak félre?! Képtelenség. Beledöglenék. Ami pedig Pétert illeti, legalább magunkat ne csapjuk be.
- Hülyeség, érted?! Igenis, lehetne esélye, bárkinél lehetne esélye! Ami pedig téged illet, már megbocsáss, bárhogy is bizonygatod, ez az eset sem több a szokásos szédületnél. Ismerünk. Egyébként is, neked ott van Judit állandó partnernek. Mit akarsz ettől a kislánytól, mikor hozzád Judit való?! A szoknyabolond, és az örökösen megbocsátó. Nem pedig az olyan lány, aki a hírére is menekül... - mondta a főorvos, s elhallgatott.
Meglátta a főépület előtt a családját. Ili doktornő babakocsiban tolta az iker kislányokat, a két kisfiuk a kocsi mellett lépegetett, mentek a lépcső felé. A főorvos ingerülten folytatta.
- Eszedbe ne jusson bocsánatot kérni tőle, csak a szövegelést fejezd be! Megyek, mert megjöttek Ilikémék.
Indult sietve. A sebész utána szólt.
- Várj, megyek én is az osztályodra.
- Minek?! - fordult vissza a főorvos bosszúsan - A kislány a hátad mögött jön, biztosan megint téged keres.
Füredi Laci megfordult, s felragyogott az arca. Zsuzsi mosolyogva közeledett, gyanútlanul elment Péter mögött, s messziről mondta:
- Már mindenfelé kerestem!
- Aki keres, talál! Éppen a belgyógyászatra indultam. Az előbb még nem voltak itt.
Péternek csak annyi ideje maradt, hogy sietve elköszönjön, s belépett az óriási fenyők közé. Nem ment el. Ott tartotta a keserűség, s figyelte őket. Messze voltak ahhoz, hogy értse a beszédet, de mozdulataikból olvasni akart.
Laci átkarolta Zsuzsit, mentek pár lépést, s Zsuzsi megállt.
- Borzasztó nagy kérésem van... - kezdte kicsit elpirulva. - Kihívatná Kékesi főorvos úrral a nénit Imrétől ? Sürgősen beszélnem kell a nagybátyámmal.
- Ezer örömmel!
- Nem biztos, ha meghallja az okot. A bizonyos valaki miatt kell beszélnem Imrével.
Füredi Laci felnevetett.
- Édes gyerek maga!... Tényleg azt hiszi, hogy szükség van erre?! Nekem nem kell indok arra, hogy itt van. Csak jöjjön, imádni fogom érte.
- Maga engem kétségbeejtően félreismer. Egy pillanatig sem taktikáztam magával. Miért akarja mindenáron azt hinni, hogy más jelentése van a szavaimnak, tetteimnek, mint amilyen magyarázatot adok?! Laci, becsapja önmagát. Hozzászokott a taktikázó nőkhöz, de az én viselkedésemnek más az olvasata. Higgye el, nem értek a furfangokhoz, idegen is tőlem. A barátságára számítok, a segítségére. Próbáljon így nézni rám, és ne nehezteljen, amiért az a fiú fontos lett.
- Hogyhogy fontos lett ?!... Tegnap óta ?
- Meglep, hogy furcsállja. Nem maga mondta, hogy váratlanul jön a szerelem, betör az ember életébe, mint a szélvész ?! Igaza volt. Egyetlen éjszaka alatt megfordult az életem.
Füredi Laci elsápadt.
- Nem tudom elhinni... Nem akarom elhinni... Két nappal ezelőtt a csókot sem ismerte... Mondja, hogy nem igaz !- nyögte boldogtalanul.
- Próbáljon megérteni. És kérem, ne haragudjon meg rám. Szükségem van a barátságára, a segítségére. Ne hagyjon cserben, Laci !
Hangja, tiszta tekintete pánikba ejtette a sebészt, s miközben felelt, kicsordultak a könnyei.
- Jegyezze meg ezt a napot, kicsi lány ! Jegyezze meg, mert most kapott léket az életem. Nekem mostantól annyi.
Bánatát mutatta, hogy nem törődött a körülöttük lévő emberekkel. Zsuzsi megrendült. Laci arcához nyúlt, s lágy mozdulatokkal törölgetni kezdte a könnyeket. A sebész feljajdult, s magához ölelte. Péter végzetes következtetést vont le a félreérthető mozdulatokból. Úgy érezte, mindennek vége. Lehajtott fejjel elindult az óriás fenyők között.
A sebész elengedte Zsuzsit, s torzan mosolygott.
- Látja, most nagyon szeretném, ha csak játszana velem !
- Örülök, hogy kicsit megnyugodott. Most már talán azt is elhiszi, hogy első perctől kezdve csak barátságot éreztem maga iránt. A csak így nem igaz. A barátság is nagyszerű dolog, ha komolyan veszi az ember.
A sebész Zsuzsi arcán megpihentette tekintetét, mint aki még mindig képtelen elhinni azt, amit hall, aztán lehajtotta fejét, s hallgatott. Zsuzsi megijedt, hogy nem teljesíti majd a kérését.
- Haragszik, mégiscsak haragszik ?! Nem segít ?! - kérdezte bujkáló könnyekkel.
Bánatos hangjára a sebész valamennyire magára talált.
- Olyan nem létezik, hogy én ne teljesítsem a maga kívánságát, gyerünk! - mondta sietve. Belekarolt Zsuzsiba, s szinte húzta magával a kórház épülete felé.
A főorvos térdén ültek az ikerbabák, Kékesiné a mosdónál fésülködött, a két kisfiú körülöttük téblábolt. A főorvos udvariasan meghallgatta Zsuzsi kérését. Szívesen segített. Megbeszélték, Zsuzsi majd azt mondja, a folyosón találkoztak. Zsuzsi illendőn köszönte, s közben önkéntelenül megsimogatta a mellé szegődött, négyéves forma kisfiú fejét. Akkor furcsa dolog történt. Kékesiné elrántotta Zsuzsi mellől a gyereket, mint egy anyatigris. A mozdulat nyilvánvaló volt. A főorvos felvonta a szemöldökét, Zsuzsi pedig rettenetes zavarba jött.
- Bocsánatot kérek !- mondta, s közben majdnem sírva fakadt.
Kékesiné jéghidegen válaszolt.
- Nem történt semmi. Lacika keze csokis, bepiszkítaná a ruháját.
Vitte a fiúcskát a szobában lévő mosdóhoz. Szaladt a másik kisfiú is, az kisebb volt valamivel, s kiabálta :
- Tomika is kér csokit, ha Lacika kapott!
- Nem is kaptam! - felelte a kisfiú, s Kékesiné mosdatás ürügyén befogta a gyerek száját.
Kínos pillanatok voltak. Zsuzsi azt sem tudta, hogy jött ki a főorvos szobájából. Füredi Laci vele tartott, s vigasztalta.
- Ne vegye szívére, ez csak valami buta malőr! Ili amúgy rendes teremtés, de úgy látszik, ma neki is rossz napja van.
Zsuzsi hálásan nézett rá.
- Maga is nagyon rendes, Laci... Köszönöm ezt is! - mondta, s a maga módján megszerette éppen akkor, mikor végleg elküldte magától. Ez a szeretet mentes volt rejtett érzelmektől, testvéri volt, őszinte és tiszta, alapja egy hosszan tartó, szép barátságnak.
- Búcsúzóul megcsókolhatom a kezét ? - kérdezte a sebész nagyon csendesen.
Zsuzsi elfogadta a kézcsókot. Utána a fiú arcához hajolt, s csókot lehelt rá szépen, szelíden.
szerző:Rényi Anna |
|
| |
|
0 komment
, kategória: novellák, gondolatok, versek |
|
|
|
Címkék: természetfeletti, helyettesítettem, összetalálkozott, megkönnyebbülten, lelkifurdalással, becsületszavamra, megijesztettelek, felvilágosításra, elővigyázatosság, belgyógyászaton, feltételezhette, kétségbeesetten, viselkedésemnek, belgyógyászatra, elfogadhatatlan, megtisztították, mozdulataikból, őszinteségében, meglepetésében, foglalkoztatta, találkozásokat, összeborultunk, csomagtartóból, következtetést, legszívesebben, megszólították, ablakpárkányra, megrendüléssel, kétségbeejtően, filodendronját, gondolatolvasó, megvigasztalta, körülményekről, legkomolyabban, éjjeliszekrény, kártyázgattunk, időre megint, szomorúságot okozó, egyszerű otthonáról, tisztesség örökös, egymás iránt, vasúti parkban, kezében tartott, magyar nótával, ottani körülményeket, egyszerű otthont, budai körülményekről, földeken éjszaka, horolás hasonlít, lányos háznál, ember ismeri, szomszédai rokonságát, Aztán Annus, Nézte Zsuzsi, Füredi Laci, Talán Füredi Lacihoz, Majd Imrénél, Mondtam Kékesi, Kékesi Feri, Kihívatná Kékesi, Belekarolt Zsuzsiba, Rényi Anna,
|
|
Offline
